Határtalanul 5. nap

Az utolsó nap. Ilyenkor már mindenkinek kicsit hazafelé húz a szíve. A miénk sem tett másként. Búcsúzóul reggelre hóesés fogadott bennünket. Szuper úgy reggelizni a jó melegben, hogy a nagy üvegablakokok kívül kavarognak a szélben a hópelyhek...
Bõséges volt, az elõzõ napokhoz hasonlóan a megterített svédasztal, tehát jól belakmároztunk. Jött a gyors bepakolás, könnyes búcsú a szállástól, s elindultunk hazafelé. A Magas-Tátra is nehezen akart búcsúzni tõlünk, merthogy mindig elõvett egy újabb felhõpapírzsebkendõt, s el-elbújt mögötte. Biztosan szipogott is, de ezt a busz motorjának zúgásától nem hallottuk. Az Alacsony-Tátra viszont gyönyörû napsütésben mutatta az utat, hogy merre forduljunk. Néhány kanyar Poprád után, s eltûntek a havas hegycsúcsok, s bevetettük magunkat az igencsak kanyargós utakat szegélyezõ erdõkbe. Jöttek sorban a kiselõadások, voltak eléggé szûkszavúak is, meg olyan is akadt, amit hosszú percekig figyelhettünk. A legkülönlegesebbek azok voltak, amelyek a busz aljában, a bõröndben maradtak. Nagyon titokzatosak, mondhatom...
Néhány kanyar, egy gyönyörû völgyben egy nem annyira gyönyörû bányászváros Dobsina panorámája után, hamarosan befutottunk Rozsnyóba. Rövid séta következett a belvárosban, ahol a püspöki székhely, a történelmi nevezetességû templomok sora és az Andrássy grófnõ szobra fogadott bennünket. Folytatva utunkat egyre lankásabbá vált a táj, egyre virágosabbak lettek a települések. Bizony jól látható volt, a Tátra vidékén legalább egy hónappal hátrébb tart a természet.
Következett Rimaszombat. A Petõfi Sándorral egy téren osztozó Tompa Mihály szobránál kiselõadásokat hallgattunk meg, majd elhangzott Tompa Mihály híres verse "A gólyához". Ezután a diákok elhelyezték a megemlékezés koszorúját. Tettünk egy nagy sétát a belvárosban. Egyre több magyar szó ütötte meg a fülünket, jelezve, már közel vagyunk a határhoz. A sétánk végén megérkeztünk a híres költõ nevét viselõ református gimnáziumhoz, ahol már várt bennünket az ottani igazgató és a hetedikes diákok egy csoportja. Kis ismerkedés után körbenéztünk az iskolában, majd búcsút véve elköszöntünk a református iskolától, s lassan a Felvidéktõl is. A Füleki vár elõtt elhaladva még megálltunk ki-ki saját szükségletei szerint, a mosdót vagy az utolsó euro-k elköltésének helyszínéül a helyi Tesco-t választva. Sõt olyanok is akadtak, akik mind kettõt megcselekedték. Mi pedig a Felvidéki körutat cselekedtük meg, merthogy néhány pillanat, s átgördült auttóbuszunk Magyarországra, s pár óra múlva kellemesen elfáradt, nagy bõröndökkel és élményekkel gazdagított és súlyosbított társaság szállt le a buszról, a már ott várakozó szülõk örömére. Azért a vasút is megtette a magáét! Hogyan? Hát épp az orrunk elõtt zárták le a Hungerites sorompót, s érzékelhettük, milyen lassan is telik el az a hat perc, ami alatt nem jön semmi...majd a végén egy töküres szerelvény vánszorgott be csigatempóban az állomásra. De a lényeg a lényeg. Hazajöttünk, mindannyian, épségben!
Egy-két számadat és rekord:
utazó létszám: 58 gyerek,
buszos út hossza: 1327 km,
vizi szakaszok hossza: 11 km,
legtöbbször hallott sláger: "a nézését meg a járását" egyes becslések szerint 287-szer naponta,
koszorúzások: 2 db,
tutaj-elemek száma: 25 db,
legjellegzetesebb mikrofonhang: "Hahó"
kiselõadások: kb 50 darab,
gyalogtúrák összesített hossza: 22 km,
szintkülönbség 1200 méter (Szenteshez képest), ebbõl gyalogosan teljesített 300 méter,
legmagasabb pont: 1310 méter,
elfogyasztott gabonapehely mennyiség: kb 5 kg,
megtapasztalt élmények száma: felbecsülhetetlen. Minden másra pedig ott volt a Mastercard helyett hat tanár és egy szuper idegenvezetõ!!!